Szóóóóóóóval. Csak két dolgot szeretnék mondani. Az egyik az, hogy nagyon jól esett az a két komment, és köszönöm szépen őket. :) Másik. Sajnos akár tetszik, akár nem, lassan vége a történetnek. Lesz még körülbelül három-négy, max öt rész, aztán befejezem ezt a blogot. Ohh, és előre szeretnék szólni, hogy sírós vége lesz. :/
I'm not the same person anymore!
Látnom kell Niall-t. Beszélnem kell vele. El kell mondanom neki, hogy szeretem, és, hogy sajnálom. Muszáj. Nem tudom miért, de muszáj.
Mikor befordultam a sarkon, nem kellett sokat futnom ahhoz, hogy meglássam a hátsó kijáratnál álló három ismerős személyt, és... és egy lányt. Niall jobb oldalán tisztán ki lehetett venni egy szőke, gyönyörű lányt.
Amint megláttam őket, megálltam. Ismét lefagytam.
Hogy őszinte legyek, fogalmam sincs, hogy melyik fájt jobban. Niall-t látni egy másik lánnyal, vagy boldogan látni, nélkülem.
Könnyek gyűltek a szemembe amint megláttam őket. Mellettük Ed és Elliot nevettek. A vöröske kezében a meggyújtott cigaretta utolsó darabja füstölgött, amit abban a pillanatban el is dobott, majd elindultam be az épületbe.
Alig ötven méterre voltam tőlük, mikor a lány belépett az ajtón. Ismét rohanni kezdtem, de most már úgy, hogy a könnyek folytak az arcomon.
Mikor Niall is besétált az épületbe, Elliot kiszúrt engem. Egyenesen a karjába szaladtam. Éreztem, ahogy a srác egy pillanatig habozik, aztán szorosan magához ölel.
-Sarah, mégis mit keresel itt?-suttogta, de én megszólalni sem bírtam a könnyeimtől. El sem mertem hinni, hogy felismert, és igaz, hogy csak fél év után, de végre ismét a biztonságos karjaiban érezhettem magamat.-Shh. Semmi baj.-simogatta a hátamat.-Sarah, figyelj rám.-tolt el magától hirtelen, hogy a szemembe tudjon nézni.-Most erősnek kell lenned. Tudom, hogy fáj, de el kell minket felejtened.-fürkészte az arcomat szomorúan.
-Mi? De mégis miért? Én nem akarlak téged elfelejteni.-ráztam a fejemet automatikusan, akárcsak egy kis gyerek.
-Ne kérdezz semmit, kérlek.-sóhajtott.-Légy jó, és vigyázz magadra.-nyomott egy puszit a homlokomra, akárcsak a reptéren.-Remélem még találkozunk, de szépen kérlek: ne keress se engem, se a többieket.-kérlelt, mire én fájdalmasan bólintottam.-Szeretlek.-ölelt át utoljára szorosan, majd vissza sem nézve, bement az épületbe.
Ott álltam az éjszaka közepén, egy sikátorban, New York közepén, összetörve, könnyezve, és megmozdulni sem bírtam, de egy dologra rájöttem abban a pillanatban. Elliot-nak igaza van. El kell őket felejtenem, bármennyire is fáj, és bármekkora lehetetlenségnek is hangzik, meg kell próbálnom. Ha Ed-nek és Niall-nek sikerült, nekem miért ne menne?
-Sarah, végre meg vagy!-futott belém David nevetve.-Tudod te, hogy mennyire meg...-fordított maga felé, majd összehúzott szemöldökkel nézett rám.-Mi történt? Miért sírsz?-nézett rám meglepetten, mire én csak megtöröltem a szememet.
-Nem érdekes. Menjünk, oké?-intettem a fejemmel a másik irányba, David pedig csak bólintott.
A következő pár hét eléggé érdekesen alakult. Mivel a karácsonyt New York-ban töltöttem, anyáékkal csak telefonon beszéltem, kívántam boldog karácsonyt, és előre boldog új évet is.
Szent este Chris-ékkel voltam, másnap Sophie-val meg Grety-vel, harmadnapot pedig David-el töltöttem. Az ajándékok eléggé érdekes alakultak, ugyanis mivel Chris-éknek alig volt pénzük, el sem vártam, hogy vegyenek valamit, egy egyszerű vacsora tökéletesen elég volt nekem, de nem, ők akkor is vesznek valamit, és úgy gondolták, hogy jó poén lesz elvinni engem vidámparkba, mint egy öt évest. Jól gondolták. Nagyon élveztem.
Mivel Sophie-ék nem engedték meg, hogy akármit is vegyek nekik (mondjuk egyébként sem voltam abban a pénzügyi helyzetben), így másnapot jótékonykodós napot tartottunk, mivel Grety kijelentette, hogy Karácsony van, így szánjuk meg a hajléktalanokat, vigyünk nekik ételt, meg takarót. Az ötlet jó volt, így hát egész nap New York utcáit jártuk paplanokkal, teával, meg étellel. Jó volt látni az idős emberek arcán azt a mérhetetlen boldogságot, amit az ajándékunk okozott nekik.
Miközben az egyik aluljárót jártuk a lányokkal, egy fiú banda mellett haladtunk el, akik hangosan röhögni, és cukkolni kezdtek minket.
-Anyuci kicsi lánya bedühödött, hogy nem iPhone 4-et, hanem csak iPhone 3-at kapott karácsonyra, mire ő sértődöttségében leköltözött az aluljáróba?-röhögött rajtam az egyik srác, de én nem törődtem velük, hanem a tőlük alig 15 méterre lévő, földön ülő bácsihoz léptem.
-Nem tetszik fázni?-térdeltem le elé, mire ő rám emelte a tekintetét.
-De, eléggé.-bólintott.
-Tessék.-nyújtottam felé a takarót, és a meleg teát, ő pedig csak elmosolyodott.
-Megtanulhatnák az emberek, hogy nem szabad külsőre megítélni minket.-mondta, mire én elmosolyodtam, és felálltam a földről.
-Boldog karácsonyt.-mosolyogtam a bácsikára.
-Neked is, aranyom.-mosolygott ő is, én pedig visszaléptem Sophie-ékhoz, de közben rá pillantottam arra a 7 srácra. El szégyellték magukat, felénk sem néztek.
-Legalább a mai napnak is volt valami haszna.-vigyorgott Grety.-Menjünk haza.-intett, mi pedig követtük ki a kocsihoz.
A harmadik napot ugye David-el töltöttem, és ez a nap érdekesen alakult, ugyanis a karácsonyi ajándékom eléggé (hogy is mondjam) furcsára sikeredett. David kitalálta, hogy menjünk el este egy kajáldába, mert valami fontosat akar mondani. Eléggé értetlen fejjel néztem egész nap, de ő nem szólt semmit, egészen estig. Akkor elmondta, hogy mit akart: szerelmet vallani. Az nap este bevallotta nekem, hogy szeret, és akkor már az sem érdekelte, hogy megszakad-e a kapcsolatunk, de nem bírta tovább. Erre nekem volt egy roppant egyszerű válaszom: megcsókoltam.
-És így jöttél össze azzal az emberrel aki hatalmas veszélybe sodort.-fejezi be helyettem Ryan a mondatot.
-Az még később van.-legyintek.-Egyébként meg ki is meséli a sztorit?-nézek rá kérdőn.
Szóval, összejöttem David-el, aki tényleg hatalmas veszélybe sodort. Suli után mindig vele, és az ő társaságával lógtam, így idővel Sophie-éktól is eltávolodtam. David szép lassan belerángatott a drogos, tetkós, és piás ügyeibe. Már a szülinapomra nem is emlékszem. Vagyis, bocsánat, arra emlékszem, hogy Ed-et fel akartam hívni (ugyanis ugyan azon a napon születtünk), hogy boldog születésnapot kívánjak neki, de David kiverte a kezemből a telefont, így az Elliot által kapott telefonomnak is annyi lett.
Miután összejöttem David-el, többé egy percre nem gondoltam Niall-re. Nem érdekelt többé, hisz a stadion mögött tisztán láttam, hogy más lányokkal teljesen jól el van, hát minek is rágódjak rajta? Ott volt nekem David.
Vissza térve a drogokra, és a többire, hogy őszinte legyek, David annyira belerángatott ebbe az egészbe, hogy nyár elejére függőnek lehetett volna nyilvánítani (hozzá tenném, hogy abban az évben, februárban töltöttem be a 16-ot), és az a legszomorúbb az egészben, hogy Chirs-nek és Taylor-nak fel sem tűnt az egész. Vagy csak nem érdekelte? Ki tudja.
A nyárra nem akartam haza utazni, hisz immáron minden ahhoz a városhoz kötött.
-Egyébként ez eléggé ironikus, hisz az előtt majdnem egy évvel még Angliával voltam ugyanígy.-teszem hozzá nevetve.
Tehát nem akartam haza utazni, de anyáék telefonáltak, hogy szeretnének látni, meg minden, így muszáj volt végül Suffolk-ba utaznom, egy hétre.
Az utazás előtti héten nem találkoztam David-el, csak Sophie-val meg Grety-vel lógtam, és próbálta nem inni. Rettenetesen féltem attól, hogy észrevesznek rajtam olyat is, amit nem kellene, így egész az út idegeskedéssel telt.
Mikor megérkeztem Suffolk-ba, vegyes érzelmek kavarogtak bennem. Lesz egy egész hetem arra, hogy összefussak azzal az összes emberrel, akiket valaha a barátaimnak, és a családomnak hívtam, azokkal az emberekkel, akik ez alatt az egy év alatt egyszer sem kerestek, hisz a telefonnak két vége van, nem? Nem csak nekem van kezem, hogy a mobilom után nyúljak, és tárcsázzam a (régi) barátaim számát.
Ahogy álltam a házunk előtt, hátamon a gitárral, kezemben a táskámmal, egyszerűen nem bírtam megmozdulni. Most mégis mit csináljak? Egyáltalán miért jöttem haza? Hisz nem az vagyok aki voltam! Talán már soha többé nem leszek az az ember, aki majdnem egy éve elköltözött innen!
Nagy nehezen rávettem magamat, hogy párlépést előre lépjek, és becsöngessek. Lehunyt szemmel sóhajtottam egy nagyot, majd lenyomtam a csengőt. Pár másodperc múlva az ajtó kinyílt, nekem pedig a lélegzetem is elállt egy pillanatra.
-Segíthetek?-nézett rám kérdőn az a rég nem látott égszín kék szempár. Vörös haja most is kócosan állt, és a szemüvege mögül vizslatott engem. Mögötte egy másik ismerős személy jelent meg, mire a szívverésem felgyorsult. Egy éve nem éreztem már ezt az érzés.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése