New York is not a dream for me
-Tessék?-mosolygok rá kedvesen.
-Tudom, hogy ez most parasztság lesz, de nekem még nem mesélted el a New York-os sztorit... Vagyis hallottam belőle részleteket, de...-magyaráz össze-vissza, mire én bólintok.
-Elmesélem, nyugi.-húzódik halvány mosolyra a szám.
Miután Ed-el eléggé durván összebalhéztunk, és a fejemhez vágta, hogy nem is vagyok a testvére, plusz Niall-t is faképnél hagytam miután megcsókolt, másnap indultam New York-ba a nagybátyámhoz, Chris-hez.
Eredetileg úgy volt a terv, hogy reggel felkelek, megreggelizek, kimegyek a reptérre, majd elhúzok innen a francba.
Nos, ez a felkelésnél meghiúsult, ugyan is egy átsírt éjszaka után semmi kedve az embernek még utazgatni, nem hogy felkelni, így hatkor Elliot rontott be a szobámba, hogy (ahogy ő mondta) 'A rohadt életbe Sarah, hat óra van! Le fogod késni azt a kibaszott repülőt!'.
Tíz perc alatt sikerült elfogadható állapotba hoznom magamat, és rekord idő alatt meg is reggeliztem, úgyhogy fél óra múlva már úton is voltunk.
Egész úton ugyan azzal a bizonyos üveges tekintettel bámultam az elmosódó tájat.
-Hé.-szólt Elliot lágy hangon, mire én kérdőn fordultam felé.-Hiányozni fogsz.-tette a szabad kezét a térdemre, hogy éreztesse velem, amit abban a pillanatban nem bírt kimondani szavakkal.
"Nyugi kislány, én még veled vagyok, ne félj. Idővel minden jobb lesz."
-Te is nekem.-mosolyodtam el halványan, mire ő is valamiféle szomorkás mosolyt varázsolt az arcára.
-Meg fog békélni, hidd el.-váltott témát.-Biztos, hogy nem gondolta komolyan, azt amit mondott.-tette hozzá, mire én csak felsóhajtottam, és visszafordultam az ablakhoz.
-Te nem ismered még ezt az oldalát.-bámultam tovább a mellettünk elhaladó autókat.
Az út további része csendben telt. Elliot vezetett, én pedig bámultam London utcáit, talán utoljára.
Ahogy kiértünk a reptérre, végleg elakartam búcsúzni Exampel-től, de ő előhúzott a zsebéből valamit... Valami töröttet.
-Sajnálom, már nem tudtuk megmenteni Lilly-vel. Ed mérgében összetörte.-nyújtotta át a telefonom darabjait.-Viszont.-nyúlt most a másik zsebébe.-Még régebben kaptam egyet amit nem használok, úgyhogy neked adom.-nyomott a kezembe egy Blackberry-t.-Belementettem az én számomat, meg Lilly-ét.-tette hozzá.
-Köszönöm. Tényleg.-néztem rá én is hálásan.
-Jó legyél.-ölelt magához szorosan, én pedig a mellkasába fúrtam az arcomat.-Ígérd meg, hogy hívni fogsz, legalább engem.-suttogta, és eltolt magától, hogy a szemembe tudjon nézni.
-Megígérem.-mosolyodtam el halványan.
-Menj, sietned kell.-nyomott egy puszit a homlokomra.-Vigyázz magadra.-mondta utoljára, majd ellépett mellőlem, én pedig felkaptam a cuccaimat, és elindultam az új életem felé.
-Example-el még tartod a kapcsolatot?-szól közbe Ryan.
-Nem, azóta nem, mióta...-nyelek egy nagyot, mielőtt kimondanám, de szerencsére Ryan nem hagyja.
-Tudom.-bólint megértően.
Ahogy ültem a repülőn, egy hirtelen ötlettől vezérelve, előkaptam az új telefonomat, és bekapcsoltam.
Új élet, új város, és új emberek mellé új telefon is kell ezek szerint... Mindegy. Legalább anyáék sem fognak zaklatni. Mondjuk amennyire nyáron hiányoztam nekik, azon sem csodálkoznék, hogy ha nyáron haza mennék, és meg sem ismernének. Sosem volt velük jó a kapcsolatom, mert én már nem voltam tervezett gyerek. Ed volt mindig a család büszkesége, Matthew volt a második pasi a háznál, én meg... Én meg voltam a kolonc. A lány aki igazából senkinek sem kell, de ha már itt vagyok, vonakodva, de gondomat viselik.
Matthew nem is volt igazán a bátyám. Ő leginkább csak egy srác volt, akivel egy házban éltem, és valamilyen úton-módon a közeli rokonom, de sosem tekintett rám úgy, mint Ed. Ed volt az a srác, aki mindig kiállt mellettem, egészen mostanáig. Most már abban sem vagyok biztos, hogy valaha viszont látom őt.
Mikor megérkeztem New York-ba, Chris már várt rám, a feleségével, Taylor-al, és igen, fogalmuk sem volt arról, hogy ez mennyire ironikus.
-Taylor-nak hívták a feleségét?-törik ki Ryan-ből a röhögés.
-Igen, de ez még semmi.-nézek rá én is mosolyogva.-Ráadásul még szőke is volt.-kontrázok, mire Ryan csak még jobban röhögni kezd.
A következő két hét leginkább azzal telt, hogy kipakoltam a cuccaimat, és beszereztem a sulihoz szükséges marhaságokat. Igen, két hétbe telt megcsinálnom ezt a két dolgot, ugyanis az elsőnél fenn akadtam egy apróságon, ami nekem sokat jelentett.
Amikor kipakoltam a ruháimat, és a gitártokomhoz léptem, hogy ki vegyem belőle a gitáromat, de nem a sajátomat találtam benne, hanem Ed kedvencét, Nigel-t, és két kis cetlit.
"Remélem jól fogod érezni magad az új városban, új emberek között, prücsök. Amikor oda megyek koncertezni, meglátogatlak, ígérem. Hiányozni fogsz. Ed x"
"Csajszi, remélem jó négy éved lesz oda kint. Majd írj. Amúgy remélem, hogy pár év múlva majd ugyan azt a Sarah-t fogom/fogjuk visszakapni, akibe beleszerettem. Niall xoxo" volt olvasható a két papírfecnin.
Amint megláttam a dátumot, könny szökött a szemembe. "2012. 08. 21." A gála napján írták... Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy a legegyszerűbb az lenne, ha ott helyben meghalnék. Minden fájdalom elmúlna a másodperc töredéke alatt. Semmi nem fájna többé, és meg is tehettem volna, hisz ki hiányolt volna? Senki. Abban a pillanatban senkim nem volt. Egy személy sem, aki odajött volna hozzám, átölelt volna, és azt mondta volna "Nyugodj meg, minden rendben lesz. Ne félj. Én itt vagyok veled."
Teljesen magamba voltam zuhanva suli kezdésig, de ez Chris-nek meg Taylor-nak fel sem tűnt, hisz éjjel-nappal dolgoztak, így általában egy héten jó ha egyszer összefutottam velük a lakásban.
nagyon jó a blogod! :) várom a kövit!
VálaszTörlés